A nemzeti ünnepen – 2010. március 15-én

Beszéd Nagytétényben, a honvéd emlékműnél

Tisztelt Ünneplő Közönség! Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

162 éve él a magyar nép szívében 1848 emlékezete. Ami életben tartja, az korszakonként hol a szabadság iránti vágy, hol a kivívott szabadság szeretete. Arany János így ír erről „Fellázadtunk-e mi magyarok?” című újságcikkében: „A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, – mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom. Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni kezdtek, mindig jobban-jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek.” – hangzanak Arany János szavai. Ez igaz ránk, magyarokra is. Ránk, akik 1848-ban is önrendelkezésre, függetlenségre vágytunk, de ezen kívánságunk inkább csak az autonómiára és nem az elszakadásra vonatkozott, egészen addig, amíg a bécsi udvar törekvéseinkbe bele nem avatkozott. A változtatás szükségességére Kossuth 1848. március 3-án a pozsonyi országgyűlésben felhívta a figyelmet, amikor ezt mondta: „Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna…” Kossuth már akkor a többség alkotmányos elvét képviselő, felelős kormányzásról beszélt, idegen beavatkozástól független nemzeti kormány vízióját festette le. Szerinte a tisztánlátás, az átérzett felelősség Isten, a világ és a saját lelkiismeretünk előtt olyasmi, amiben mintha hiány lenne, s amihez vissza kell találnunk. Szavai változásra vágyó országunkra most is igazak.

Már több évszázad óta tudjuk, hogy egy ország népe – élve jogával – elzavarhatja azokat, akik méltatlanná váltak a kormányzásra. Minden haszonleső, hazug és tehetségtelen politika előbb vagy utóbb a történelem szemétdombján végzi. Az ilyet kell – Klauzál Gábor szavaival élve – „Jobb elvek által…kiszorítani”.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Ismét Kossuth szavait hozom segítségül, mert 162 év messzeségéből szebben mondja ki, mire vágyunk, mint arra ma képesek volnánk: „De nekünk rend kell, polgártársaim! Rend, mely a szabadsághoz hű legyen; rend kell, melynek ótalma alatt magunkat az új viszonyokba beleszilárdítsuk; rend kell, melynek balzsamujjai alatt a haza javáért egyeseken sújtott sebek meggyógyuljanak; rend kell, mely a nemzet lekötött becsületszavát beváltsa, mely gazdag gyümölcsöt érleljen a közszabadság kertében; rend kell, mely a személyt, vagyont és személyes becsületet biztosabbá tegye, mint volt az önkény lehunyt korában; rend kell, hogy a vagyon munkát adhasson a napszámosnak, kinek becsületes szíve megszaporodott keresetre vár a szabadságnak napjaiban;…” Aztán így folytatja: „nekünk rend kell, melynek szelíd arca előtt a kétkedés ráncai lesimuljanak; mely a szabadságot megkedveltesse, de melynek férfias határozottsága előtt a vétek, az ármány, a féktelen pajzánság vagy megtérjen, vagy megrettenjen, és ha kell, lesújtva, büntetve legyen.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahogy mondani szokták, a forradalomhoz nem szükséges különleges tehetség. Nem kell hozzá rendkívülinek lenni. Egy dolog kell hozzá csupán: az elszánás. A kormányzás ellenben más. Míg a forradalmakat többnyire indulatos, dühös emberek indítják el, egy ország irányításához higgadt elmék kellenek. Ezt már nem lehet indulatból vezényelni. Ide nem elég a harag, a düh, melyek – főként gyűlölettel párosulva – rossz tanácsadók lehetnek. Egy ország irányításához nem elegendőek a jól hangzó, fellengzős szavak, és nem elég a szebb jövőbe vetett hit sem. Ehhez már szaktudás, ebben a tudásban pedig tapasztalat és tehetség kell, amelyek méltó vezérlői, irányítói a lelkesedésnek. Ha kell, határt szabnak neki; ha kell, felerősítik. Itt az ideje a szélsőségektől mentes, nyugodt, felelősségteljes építkezésnek, amely Isten és a lelkiismeretünk előtt is megállja a helyét. Itt az ideje a határozott, felelős tetteknek, amelyek visszaadják hitünket, egy ország hitét.

Ma Magyarország, az itt élő emberek semmit nem kívánnak jobban, mint kiszámíthatóságot és biztonságot. Kilátástalanság helyett remény; enyves kezek és korrupció helyett tisztesség; következmény-nélküliség helyett elszámoltatás; tehetetlenség helyett határozott cselekvés. Ez az, amire most szüksége van a hazának. Na meg persze az, amire Széchenyi felhívta a figyelmet: a nagylelkűség, és az igazság szeretete – mindenekfelett. 1848. március 17-én így írt: „teli vagyok a legszebb reményekkel. (…) nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén… Ha (…) több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint dicsvágy, én biz azt hiszem, lesz még a magyarbul valami, s pedig sok!” – ez 1848 üzenete, ezt kívánom mindnyájunknak!

2010. március 15.

by