Baross Gábor szobrának avatása

Elhangzott 2011. július 23-án, Baross Gábor-telepen

„A környéket két-három órával előbb el kellett kordonnal zárni, mert a Kerepesi-út és a Rottenbiller-utca csak úgy öntötték a kíváncsiak sokaságát. Díszruhás rendőrök, vasúti és postai szolgák állottak sorfalat a Kerepesi-út végétől a szobrot körülvevő parkig, hogy a meghívott politikai és társadalmi notabilitások és a Baross-család tagjai az emlékmű közelébe férhessenek. Ember ember hátán tolongott, az ablakok mindenütt tömve voltak.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Jelenlévő Emlékezők!

Az idézett szavakkal adott hírt Baross Gábor első szobrának elkészültéről az 1898. november 21-én megjelent Országos Hírlap. A Mikszáth Kálmán szerkesztette újság így emlékezik a „Vasminiszterre”:
„Leleplezték a szobrát annak az embernek, aki eltaposta örök időkre azt a hamis tételt, hogy magyar embernek az egész gazdasági életből csak az ekeszarva való. Ott áll érczbe öntve annak a hatalmas férfiúnak az alakja, akinek egész élete csupa cselekvés volt és csupa eredmény.” Majd hozzáteszi:
„Magyarország első és a világnak is legmerészebb közlekedésügyi politikusa lett Baross Gábor”.

Baross Gábor az, aki nemcsak kortársai, hanem az évszázad távolából visszatekintő nemzeti emlékezet szemében is egyöntetű elismerésnek örvend. Ezért idézhetjük fenntartás nélkül ma azokat a gondolatokat, amelyeket halála után hat és fél évvel, száztizenhárom esztendeje, a Keleti pályaudvarnál elhelyezett szobor felállítása kapcsán írtak róla. Mert ezek a sorok – még ha a mai ember számára kissé patetikusnak tűnhetnek is – évszázad múltán sem vesztettek igazságukból.

Mint ahogy az a munka, amit a magyar közlekedés érdekében tett, ugyancsak nagyra értékelhető ma is. Ma, amikor a vasút hazánkban ismét visszanyeri megbecsülését. Ma, amikor – és ezt épp Budafok-Tétényben szükségtelen hangsúlyozni – többéves bizonytalanság után a vasút fejlesztésének lehetünk tanúi. Ma, amikor a vonatközlekedés létjogosultsága és nélkülözhetetlensége vitán felül áll. A mai fejlesztések jelzik: Baross és kortársai jól látták, hogy nagy jövőt remélő ágazatról van szó. Olyanról, amely a XXI. században, a villámgyors kommunikáció korában is perspektivikus.

Ezt szimbolizálja a mai emlékhely-állítás, és maga a szoborelhelyezés módja is. A vonatokra tekintő (egyesek úgy mondanák: „arccal a vasút felé” néző), művére méltán büszke Baross alakja mutatja az említett figyelmet.

A fiatalon elhunyt „Vasminisztert” övező elismerés egyértelműen tükröződik tehát az emlékezésekből. De a megbecsülésért igencsak meg kellett küzdenie. Mindent, amit elért, csak saját magának köszönhetett: igyekezetének, elszántságának, kitartásának. Hiszen amikor – nyolcévi képviselőség után – közmunka- és közlekedésügyi minisztériumi államtitkár lett, a sajtó nem bánt vele kesztyűs kézzel. Jó szándékú, de a feladatra alkalmatlan embernek írta le, utalva arra, hogy korábban nem foglalkozott a közlekedés kérdéseivel. Az indulás tehát nem volt könnyű, de Baross Gábor a kinevezését övező fanyalgások ellenére bizonyított: így három év múltán miniszterként vette át a tárca irányítását. Addig elért és azt követő sikereit talán annak is köszönhette, hogy a minisztérium működésében és irányításában újszerű alapelveket és stratégiát valósított meg. Ennek lényege volt a határozott irányítás, de egyben (ebből adódóan) a felelősség kizárólagos viselése is – miniszterként. “…a kormányzati tényekért úgy az elismerés, mint a gáncs kizárólag a minisztert illeti” – fogalmazta meg.

Ahogy Mikszáth Kálmán a nekrológjában hangsúlyozza Barosst jellemezve: már ifjú képviselőként feltűnt „nem ugyan szeretetre méltó modorával és az alkalmazkodó viseletével (pedig az a legsimább út fölfelé), hanem ellenkezőleg. (…) Mindjárt látszott rajta, hogy nem udvarolni jött ide, hanem dolgozni.” Miniszteri előléptetéséről szólva pedig – ugyanott – így fogalmaz a karcos tollú író: „kineveztetését általán úgy tekintették, hogy Tisza megszűnt »neveket« keresni, hanem »férfiak« után néz. Ideje volt.”

Ehhez a tulajdonságához kapcsolódhat a „Vasminiszter” elnevezés eredete is. Mert – mint ahogy azt a róla szóló monográfia megjegyzi – ez némileg bizonytalan, de a találó kifejezés utalás lehet egyfelől személyiségére, azaz sokak által ismert vasakaratára (amely szigorral is párosult). Másrészt viszont célozhat a magyar vasút ügyéért végzett sokoldalú tevékenységére is. Utóbbit, illetve miniszteri munkásságát jelzi, ha csupán szemezgetünk eredményeiből: vasút-államosítás, áru- és személyszállítási reformok, vasút- és közútfejlesztés, a folyamszabályozás és vaskapu-szabályozás megszervezése, a fiumei kikötő bővítése, távközlés- és postafejlesztés hatalmas beruházásokkal, kereskedelem- és iparfejlesztés, idegenforgalmi kiadványok.

Sikerességét és kivívott tekintélyét jól mutatja, hogy 1889 júniusában, tehát két és fél évvel miniszterré válása után Baross Gábor átvette az ipar és a kereskedelem ügyének irányítását is. Tárcája így Kereskedelemügyi Minisztérium néven folytatta tovább munkáját, megtartva az addigi feladatköröket. Jelzi ez azt a széles látókörű gondolkodást, amit Baross mindvégig képviselt a közlekedés- és közmunkaügyben. Soha nem elszigetelten, hanem ellenkezőleg: más szempontokkal szoros összefüggésben tekintett a közlekedésre.

Minden döntését az határozta meg, hogy annak milyen hozadékai lesznek a további ágazatokra, így az egész ország fejlődésére nézve. Ez számos elhatározásban inspirálta őt. Így volt ez a legendás zónatarifával is, amelynek bevezetésekor hangzottak el híressé vált szavai: „Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony is Budapestre jöjjön kalapot venni!” Bizonyította ezzel nemcsak a kereskedelem, hanem a belföldi idegenforgalom fontosságát és fejleszthetőségét. Négy év alatt 216%-kal nőtt a vonatokat igénybe vevő utasok száma. Lám, egy első ránézésre kevésbé jelentősnek tűnő lépés is óriási fejlődést indíthat el! A zónadíjszabás az említett üzleti élet élénkítésén túl a vasúti és a hozzá kapcsolódó gyártási ágazatokban is hatalmas húzóerő volt, munkahelyek sokaságát hozva létre. Nyilván nem véletlenül tette népszerűvé kiagyalóját, aki a kezdetben kételkedő vélemények ellenére is végigvitte elképzelését, nem meghátrálva a hangosan támadók hallatán.

Életszemlélete talán segített neki leküzdeni a hasonló nehézségeket. Elolvasva a Baross Gáborról szóló emlékezéseket, szembetűnik az a sajátságos humor vagy inkább sziporka, amely kiegészíti a nála kétségkívül fontos következetes szigort. Talán legjobban szemlélteti ezt egy, a tárcájánál segédfogalmazóként ténykedő gróf esete. Még államtitkár korában történt állítólag, hogy Baross igencsak megszidta az illetőt, mert kétszeri magyarázat után is képtelen volt a kívánt módon elkészíteni a fogalmazványt. A segédfogalmazó főnemes erre így horkant fel:
„– Velem így ne beszéljen! Ha ön államtitkár is, én meg gróf vagyok.”
Baross pedig így felelt neki:
„– Hát igaz! Gróf!… Persze, hogy gróf, de mivel egy gróf hivatal nélkül is gróf: – hát adja be a leköszönését!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Budafok-Tétényiek!

A minap egy ismerős a Világhálón azt a kérdést szegezte nekem: hogyhogy faemlékművet kap a „Vasminiszter”? Egy ideig gondolkodtam, érdemes-e válaszra a nem éppen lényeglátó felvetés. Aztán – ismervén az emlékhely megvalósítóinak realitásérzékét – Horatius szavait idézve így feleltem: talán azért, hogy „ércnél maradandóbb” legyen az alkotás. Hozzátéve: az emlékhely építménye vasbetonból készült. A polémia ugyanakkor ismét segített a felismerésben, aminek az adott internetes disputában hangot is adtam: semmi sem fontosabb, mint maga a tény, hogy vannak ma hazánkban a nagy példaképek emlékezetéért tenni kész közösségek. Köszönjük tehát a Baross Gábor-telepi Polgári Körnek és mindenkinek, aki így vagy úgy, adományozóként vagy tevőleges segítséggel kivette részét a szoborállítás előkészületeiből. Hogy emlékhelyet létesített az államférfiről elnevezett városrész bejáratánál. A barossiak az örökkévalóságnak emeltek szobrot, hiszen a „Vasminiszter” – ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – a jövőbe néz, amikor folyamatosan az elhaladó vonatokon tartja tekintetét.

(Az utolsó gondolatok elhangzásakor egy vonat haladt át – derültséget kiváltva.)

by