Felfoghatatlan

Ülök a gép előtt, próbálok mit kezdeni a billentyűzettel, de nem jönnek a szavak. Mert képtelen vagyok felfogni, ami Veled történt, Csaba.
Csak arra tudok gondolni, hogy a Jóistennek célja volt Veled, sok-sok célja. Ez látszott abból, ahogy gondolkodtál, amit és ahogyan csináltál. Látszott az akaratból és a tettrekészségből, amivel elkápráztattad a környzetedet, mindazokat, akik ismertek Téged. Látszott a szorgalmadból és cselekedeteidből.

Mindabból, amit rövid életed és budafok-tétényi munkálkodásod során tettél és megvalósítottál. Mindezt jól látták mindazok, akik ismertek és szerettek Téged. Mert akik ismertek, azok szerettek is.

Amikor értesültem betegségedről, csak arra tudtam gondolni – és most magamat ismételgetem –, hogy a Jóistennek még sok terve van Veled, és maradnod kell köztünk. Ezért bizakodtam és bizakodtunk sokan – egészen ma reggelig. Most pedig értetlenkedünk és nem akarjuk elhinni. Nem akarom elhinni, hogy többet nem szólhatok Hozzád, nem beszélhetünk a terveidről. Az elképzeléseidről, amelyeket olyan sebességgel követtek a tettek, hogy mi, akik figyeltünk Téged, el sem hittük, hogy ilyen létezik. Igen, amikor az előbb közhelyszerű mondatokat írtam, az nem egy kötelezőnekrológkellék volt. Azok a szív megfoghatatlan és korlátozhatatlan érzései és a jelenleg nagyon is korlátozott értelmem kifejeződései. Mert amikor ezeket a szavakat írom, nem is gondolkodom azon, mit írok, csak úgy jön. Mert nem tudok gondolkodni. Most nem megy.

Csak arra tudok gondolni, ami nem lehet véletlen: az Úr krisztusi korodban, épp húsvétkor szólított magához.

Nyugodj békében, Csaba!

by