Trianon-emlékmű avatásakor

Elhangzott a Baross Gábor-telepen, 2013 júniusában

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

Egy embert életében számos csapás érhet. Így van ez a nemzetekkel is történelmük során. Időnként rossz, igazságtalan, megmagyarázhatatlan döntéseket mérnek rájuk. Példát statuálnak. Ez történt Magyarországgal is 93 esztendővel ezelőtt. Akkor Magyarországot nem egyszerűen területének mintegy 72 százalékától, lakosságának nagyjából kétharmadától fosztották meg, hanem sok százezer, egy tömbben élő magyar honfitársunkat taszították kisebbségi sorba – indokolhatatlanul. Ugyanakkor feldarabolták azt a Kárpát-medencét, amelyet a tudomány emberei – akik közt találunk franciákat, olaszt és más nemzetekhez tartozókat – földrajzi egységnek szoktak tekinteni. Engedjék meg, hogy néhány adalékkal megvilágítsam az események történelmi hátterét.

Az igazságtalan döntés azt a Magyarországot sújtotta, amely számtalan publicista és tudós szerint Európa védőbástyája volt évszázadokon keresztül. Ahogy René Grousset XX. századi francia történész írja: “Magyarország Európa előőrse volt Ázsia felé. Árpád országának a kereszténység felvétele óta az volt a szerepe, hogy megállítsa a Kárpátoknál, vagy a Dunánál a mongol hódítókat. S az ő hősies ellenállása kényszerítette megállásra a törököt.” A készülő döntés igazságtalanságát illusztrálja egy, az angol Lordok Házában, még a diktátum előtt elhangzott felszólalás is. Ebben Lord Newton azt mondta: „több szempontból Magyarország többet szenvedett minden más hadviselő országnál”. Majd hozzáteszi: „Magyarország sohasem kívánta a háborút.”

Mint ezekből a megnyilvánulásokból és a tényekből is kiviláglik, a nagyhatalmak akkor, a trianoni döntés során sem riadtak vissza a kettős mérce alkalmazásától. Hiszen több, a vesztes oldalon álló ország sokkal kevésbé kegyetlen büntetést kapott a Magyarországra mérthez képest. Sőt: a jól helyezkedőknek, az ígéretek fejében időben átállóknak járt a busás jutalom. Persze ezen nincs csodálkoznivaló, hiszen a döntés egyes előkészítői nem titkolt gyűlölettel tekintettek hazánkra. Ezt nem mi, magyarok mondjuk, hanem többek közt Bryan Cartlidge angol történész mutat rá. Idézi például a trianoni döntés egyik előkészítő bizottságában Nagy-Britanniát képviselő Harold Nicholsont, aki nem is titkolta ellenszenvét, amikor azt mondta: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes utálattal tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit.” Majd hozzátette elfogultságtól terhes véleményét és a kegyetlen ítéletet: „A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája.” Ugyanez a Nicholson beismerő vallomással felérő adalékokat közöl memoárjában. A konferencia munkamódszeréről ebben azt írja: „Mi (a konferencia területi bizottságában) egy percig sem tételeztük fel, hogy ajánlásaink abszolút véglegesek.” Mint írja, ebből kiindulva hajlottak olyan kompromisszumokra és olyan döntések támogatására, amiről azt remélték, hogy nem fogadják el őket.

A döntéshozatalkor az információhiány is szerepet játszhatott. Lloyd George brit miniszterelnök – nyilván a határ menti és székelyföldi területekre utalva – azt kérdezte a Magyarország véleményét előadó Apponyi Alberttől: „A Magyarország részére kijelölt határokon kívül eszerint laknak egy tömbben élő magyarok?” Miután pedig válaszul Apponyi felsorolást adott a határon túlra kerülő magyar tömegekről, Lloyd George kijelentette: „ez nyilvánvalóan igazságtalanság, amit helyre kell hoznunk…”

Pedig több honfitársa a brit parlamentben próbálta felfedni a készülő igazságtalanságot, és jobb belátásra bírni a döntéshozókat. Egyikük, Sir Donald Maclean így szólt az alsóházban: „az egész ügyet (azaz: a magyar határok kérdését) szakértőkből álló pártatlan bizottságnak kell azonnal megvizsgálnia, és csak akkor szabad a szerződést véglegesíteni, ha megvizsgálták ennek a bizottságnak a jelentését.” A Lordok Házában ugyanakkor Viscount Bryce figyelmeztette a döntéshozókat: „Az olyan rendezés, amelyet az igazságosság elveivel ellentmondásban valósítanak meg, nem lesz tartós elrendezés.”

Amikor Trianonról beszélünk, nem feledhetjük megemlíteni az előbb sorolt tényeket és megállapításokat. Szólni kell a történelmi múlt e gyászos, fájó eseményéről és körülményeiről, illetve ellenpontozásul azokról is, amelyekre büszkék lehetünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A régebbi múlt igazságainak és igazságtalanságainak feltárása mellett beszélnünk kell a jelen és a jövő cselekedeteiről, teendőiről is. Bármennyire is szórja szét a sors nemzettársainkat, bárhol is húznak határt magyar és magyar közé, a kötelék, mely összeköt minket, szétszakíthatatlan. Ezt jelzi számunkra Trianon évfordulója, a nemzeti összetartozás napja. Mert akármilyen fájó is a seb – még kilenc évtized múltán is –, a lényeg, hogy nemcsak talpra tudtunk állni, de ma is és minden nap elmondhatjuk: összetartozunk. Összetartozunk felvidéki, kárpátaljai, partiumi, erdélyi, bánsági, délvidéki és őrvidéki honfitársainkkal, akiknek mindennél fontosabb a tudat, hogy számíthatnak ránk. Nem volt mindig így – és erre emlékezni kell! Ugyan szívesen kitörölnénk memóriánkból december 5-ét, de eszünk azt súgja, ne tegyük. Emlékezzünk rá azért, hogy soha ne ismétlődhessen meg! Ne feledjük, mert így jóleső érzés arra gondolni, hogy azok az idők már elmúltak, és remélhetőleg nem is térnek vissza! Mert december 5-éről az aljas hatalmi számításból elkövetett félrevezetés, megosztás jut eszünkbe. Egy olyan időszak, amely érzéketlen politikai kalandorok kisded játékairól szólt. Ezek a „játszadozók”, az akkori hatalom cinikus birtokosai két fogalmat biztosan nem ismertek: szív és lélek. Hiába is magyaráznánk nekik Eötvös József gondolatát: „Vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze, s vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szíve van.”

Ma, amikor itt állunk az elszakított országrészekből származó rögök mellett, tudjuk, az említett két szó mindennél fontosabb. Mert a szív és a lélek összeköt minket azokkal, akik határon túl élő magyarokként számíthatnak az anyaország támogatására, szolidaritására és kiállására. Erről szólnak a nyelvtörvény, az állampolgárság és a Benes-dekrétumok ügyében megfogalmazott kifogások, illetve az Európai Parlament elé került tiltakozó beadványok. Ezt jelzi a székelyzászló-mozgalom elindítása, amelyre mi, Budafok-tétényiek büszkék lehetünk. Erről szól a Határtalanul program is. Az anyaországi és a külhoni magyarság, s különösen a fiatal nemzedékek kapcsolattartásáról, együttműködéséről. Egész életre szóló barátságok, kötelékek születéséről, az összetartozás kinyilvánításáról. Ennek keretében 2010-ben közel 6000, 2011-ben több mint 14 ezer, tavaly pedig már 17 ezernél is több diák utazhatott a Magyarországról határon túlra, illetve az elcsatolt területekről az anyaországba. S erről szól a kedvezményes honosítás, amelynek jóvoltából csak Budafok-Tétényben közel hétszázan tettek állampolgársági esküt.

232.000 km2. Nagyjából ekkora területtől fosztotta meg a trianoni döntés (a horvát-szlavón területeket is figyelembe véve) Magyarországot. A világtörténelem egyik legigazságtalanabb és legkegyetlenebb diktátuma évfordulóján okkal érzünk szomorúságot, keserűséget. De a gyász és a szomorúság nem arathat diadalt az öröm felett! Mint ahogy a csüggedés sem győzheti le a reménykedést! Így most, az évforduló kapcsán átérezhetjük az összetartozás boldogságát is, amely reményt és hitet ad a magyarságnak. A magyar Golgota napján a nemzeti feltámadásba vetett hitet. Elsődlegesen ez kell, hogy eltöltsön minket e napokban és percekben. Mert van mire büszkének lennünk, és van kinek köszönetet mondanunk most. A nemzeti összetartozás napja alkalmával azok előtt is fejet hajtunk, akik segítettek megőrizni és továbbörökíteni szerte a Kárpát-medencében anyanyelvünket, táncainkat, zenéinket, magyarságunkat. Mert mindig volt, van és lesz erő és elszántság a magyarságban visszaverni a Trianon óta folyton meg- és megújuló támadásokat. Mindig volt, van és lesz erőnk megvédeni nemzeti kincseinket és értékeinket: legyen szó szimbólumainkról, intézményeinkről, vagy akár falvainkról, kulturális örökségünkről. És mivel így van, ennek a gyászos, tragikus eseménynek az évfordulója elsősorban a nemzeti büszkeség napja. Amikor a nemzeti összetartozásban egymást megerősítve összekapaszkodunk, hogy az év többi 364 napján is együtt dolgozzunk a magyarság jövőjéért.

A mindezekért való tenni akarást jelképezi ez az emlékmű, amely a Barossiak igyekezetéből született, és amiért köszönet illeti a közösséget. Ez a nap tehát az amiatt érzett örömé is, hogy akármelyik irányba visz minket át a sors a jelenlegi határainkon, magyar szót, zenét, táncot, hagyományokat és érzéseket, hazafiságot találunk. Így volt, így van, és így is lesz!

by